A mi gyermekünk is azok közé tartozik, akik közösségben úgy esznek mint a kisangyal, otthon pedig közelharcot kell vívni minden egyes (ki nem köpött) lenyelt falatért. Az elmúlt 2 hét, amíg Domi nem volt bölcsiben, reménytelen és izzasztó, 0,01 %-ban nyertes és 99,9%-ban vesztes csaták sora volt. Minden egyes étkezésnél. Ment a hiszti, az ordítás, tányér és kajadobálás, borogatás. Mert első héten még ráfogtam az antibiotikumra, elvette az étvágyát az undok gyógyi (amit egyébként kivételesen úgy nyelt be, mint kacsa a nokedlit... legalább ezért nem kellett küzdeni). De a 2. héten már ehetett volna rendesebben. De nem. Sokszor csak közölte, hogy "csoki... tojáááás". Az....

Pénteken már ment bölcsibe. Reggel beszéltem Petra (nénivel) és mondta, hogy a fiam most evett meg 2 tányér gabonagolyót (itthon bezzzzzeg nem eszi meg UGYANAZT a gabonagolyót, még jó, hogy én is szeretem). Délután pedig mondták apának, hogy a gyerek aznap 2x annyit evett mint bármelyik másik gyerek és mint aki kb. 1 hete nem evett: 2X evett levest, aztán a másodikból, evett narancsot (itthon AZT SEM eszi meg) és uzsonnára sajtkrémes kenyeret (ITTHON AZT SEM).

Pénteken arra értem haza, hogy repül a levegőben egy tányér virsli, mert Domi nem kér vacsorát. És kiabál, hogy "csoki, csoki"...

Kedves tapasztalatban mögöttünk álló szülők és leendő szülők! A csokoládét/édességet bármilyen formában addig mellőzzétek a gyermeketek étrendjéből, ameddig csak lehet... mert utána reménytelen harc elé néztek (kivéve az a kivételes gyerek, aki nem szereti a csokit... ismerek ilyet). Tegnap reggel Domonkos úgy kezdte a napot, hogy megzabálta a mama által kint felejtett merci csokit (ah, hogy ebben a tekintetben is 120%-ig az apjára ütött ... jajjj nekem). Szombat este pedig azért nem érzékeltük a földrengést, mert hárman pörögtünk azon egy órán át, hogy a gyerek végre egyen valamit vacsorára... uhh.