Tyű, de telik az idő. Egy évvel ezelőtt pontban ilyenkor izgalmas események elé néztem. Mi is történt velem / velünk? Február 25-re voltam kiírva Domival. Az utolsó vizsgálat szerint még nem nagyon volt jele annak, hogy bármilyen mozgolódás történne odabentről, ami megindítaná azokat a bizonyos eseményeket. Persze voltak nekem szép kis terveim, hogy majd itthon, a fürdőkádban, halk jógazene mellett, egy pezsgőspohárral a kezemben, apa társaságában fogok kellemesen vajúdni... persze. Álom, édes álom. Ugyanis február 28-án délután kutyakergergetés közben sikerült elesnem (a kergetés nem azt jelenti, hogy szaladgáltam a kutyák után, hanem amennyire egy 41. hetes pocakkal lehet, sétálva (utasítva) próbáltam hazaterelni az elkóborolt ebeket és a nagy pocimtól már nem láttam "magam alá" és mondjuk úgy, mint "János bácsi, a csatában, elestem egy fűszálban". Szerencsére nem a hasamra estem, csak eldőltem mint egy bot, oldalra. Aztán estefelé kicsit gyanús jelek voltak, bementünk a kórházba, csak úgy, pakk nélkül, mivel akkor még nem terveztem, hogy szülök (41. hetesen ez viccesen hangzik), legalábbis nem aznap. Aztán ügyeletes doki bá megvizsgált és azt mondta, hogy nem lehet tudni, hogy mitől vannak a gyanús jelek (tágulási vérzés vagy az eséstől), ezért jobb ha maradok. Nem örültem neki, de hát mit tehettem volna mást. Befektettek egy 6 azaz hat ágyas szobába, ahol még egy várandós kismama és 4 másik kimerült és szoptatni próbáló kismama volt 4 ordító csecsemővel, a szobában gatyarohasztó meleg volt és persze a radiátor melletti ágyat kaptam meg. Na, akkor már tudtam, hogy innen már pocakosan biztos nem távozom, nesze neked otthon-fürdőkádban-light-os zeneszó mellett-pezsgős vajúdás, itt a magyar valóság. Összebarátkoztam hát a szomszéd ágyon pihenni próbáló, ikreket váró kismamával, és közben vártam apát, hogy hozza a pakkot, illetve pakkokat. Közben meg volt a terepszemle, próbáltam felmérni, hogy hogyan is fogok én itt pihenni, hogy legyen erőm gyereket szülni. Hamar rá kellett jönnöm, hogy sehogy. Nem lehet aludni a melegtől, az ordító újszülöttektől, a nyikorgó ajtóktól, a ki-be rohangáló kismamáktól, a lámpafénytől és a kényelmetlen ágyon kényelmetlen ágyneművel. Aztán úgy döntöttem, hogy én itt még egy éjszakát nem töltök el a pocakommal, vagy megszülök vagy megszökök. De ha már itt vagyok talán szülni kéne inkább. Na, akkor hozzuk ki a lehető legtöbbet abból ami van: párna a fejre, szülős jógazene a telefonon bekapcsol és relaxáljunk, alvás helyett az is több mint a semmi. Hát ha mégis sikerül aludnom pár percet. Nem sikerült. Éhes voltam mint a dög, mivel nem vacsiztam, és csak vaniliás karika féleségek voltak nálam, ami azért nem túl laktató hosszú távon. Aztán eszembe jutottak a jóga órán meséltek, hogy mire kell gondolni, kinyíló virágra, meg hasonlók. Na, akkor relaxáltam a kismama szülős jógazenére, meg próbáltam holmi szirmokat nyitogató virágokról fantáziálni, agykontrollozni, aztán hajnali fél egy körül mehetnékem lett az enyhén undorító wc-re, mert fájt a hasam. Aztán mivel rendszeres, 2 perces tompa fájásaim lettek, kint maradtam a folyosón sétálni és néztem a telefonon a stopper órát, hogy ez most már "az" lenne? Beszélgettem a másik kismamával, mert ő sem bírt aludni, meg az ügyeletes nénivel, aki nagyon rendicsek volt velem, aztán 1 óra múlva felbattyogtam a szülőszobára, hogy mondjanak valamit, mire számítsak: szülünk vagy nem szülünk. Ügyeletes szülésznő olyan arccal nyitott ajtót, hogy azt gondoltam, elküld a kórház másik végébe a kis fájásaimmal együtt, aztán megvizsgált és mondta, hogy már ne menjek vissza az ágyikómba, maradjak fent ott az ágyon, mert majd valamikor szülni fogok. Gondoltam, nekem jó, lebattyogtam a kis cuccaimért, ásványvíz, kedvenc lindt csoki, szőlőcukor, aztán nyomtam sms-t apának, hogy ne készüljön túl hosszú, nyugodt éjszakára, majd csörömpölök, ha indul az akció. Aztán pár órán keresztül voltak ezek a tompa 2 perces fájások, örültem is, hogy ó, hát ez semmi, kibírjuk. Sms-eztem Hajnikámmal, ő meg izgult értem ott hajnalban, szegény két szoptatás közt úgyis ráért velem izgulni. Aztán hajnali 4 körül irány a wc, aztán megint megvizsgáltak, aztán kérdezte a szülész néni, hogy nem folyt el a magzatvizem? Néztem rá, hogy honnan tudjam, valami folyt, de hogy az most mi volt, nézze meg magának. Megnézte: magzatvíz. Akkor már leeresztett, mint a fürdővizet, jó nagy tócsa lett alattam, aztán mondta, hogy pihizzek, mert hosszú lesz a nap. De nem volt jó nekem ágyon fekve,  úgy jobban fájt ami fájt, inkább sétálgattam, próbáltam gyakorolni a jógaórán begyakorolt légzést. Ekkor még használt. Hajnal 6-ig egész jól elvidámkodtam magamnak, aztán erősödtek a fájások, kezdtem magam a pokolban érezni, aztán szép lassan apa megjött lelkitámasznak, akkor már nagyon kellett. És egyre jobban, mert egyre jobban fájt, 2 percenként kegyetlenül belémdöftek a fájások. Ekkor már nem segített holmi jógalégzés, mert mire vettem volna egy nagyobb levegőt, jött a következő fájás. Aztán mivel én amúgy is nehezen viselem a fájdalmat, kérdeztem, hogy kaphatnék -e valami hatásos kábszert, ami kicsit enyhíti az elviselhetetlen 2 perceket. Erre az arcomba vágták, hogy "Anya, nem élje bele magát ennyire a fájásokba, mert nem fogja kibírni, jó ha délután 3-ra meg lesz a gyerek". Ha nem lettem volna összerándulva a görcstől, azért, amit egy ilyen mondatért ott helyben tenni tudtam volna, kb. 10 év börtön járna. Na jó, tréfát félretéve, bazira nem volt lelkesítő a néni. Aztán jött a "műszakváltás majd segít" meg a "mindjárt jövünk" (félóra múlva), az idő pedig iszonyú lassan telt. 8 óra, 8 óra 1 perc, 8 óra 2 perc, kb... A fájások pedig 2 percenként kegyetlenül jöttek. Apa próbált így-úgy segíteni, néha toltam magamba vizet, meg szőlőcukrot, de a dolog kegyetlen volt. Aztán 10 körül megkönyörültek rajtam, állítólag kaptam fájdalomcsillapító injekciót. Hát a hatását nem éreztem, csak a fájdalmat, továbbra is. Aztán nagy nehezen benyögték, hogy üres a fürdőkádas szülőszoba, miért nem veszek egy meleg fürdőt. Na mondom, rosszabb már nem lehet, menjünk wellness-ezni. Az egy picit használt, kb. egy órán át nyomtam a meleg vizet, közben megjött a saját szülésznőm, vele végre szót lehetett érteni, hogy "Ide nekem az EDA-t". Mivel nem tágultam hajnal 1 óta, mondták, hogy az oxitocin majd segít. Fürcsi után jött 2 adag infúzió, engem akkor már csak a "mindjárt jön az EDA" éltetett, aztán jött az EDA szúrás, EDA 20 perc teszt időszak és a pihentető 3 EDA-s óra 2 repetával. Délután 3-ra kitágultam annyira, hogy azt mondták, több EDA már nem jár, ideje megszülni a gyereket. Mondták, hogy hogy kell csinálni, gyakoroljunk apával,  mint a testnevelés órán, aztán elmentek, visszajöttek. Közben visszajöttek a fájások is. Mondták, hogy ahányszor tudok, toljak végig egy fájást, de egy-egy fájást pihenjek is néha. Egyet pihentem és azt mondtam, hogy több fájást nem szeretnék pihenni, mert kegyetlenül fáj, úgyhogy összeszedtem minden erőmet és addig toltam, míg ki nem toltam, így nem éreztem a fájásokat, meg már szerettem volna a végére érni én is, meg gondoltam, a gyereket se stresszeljük tovább odabent. Aztán egyszer mondták, hogy ott a feje, simogassam meg, megsimogattam, de gondoltam, simogathatom még eleget, inkább érjünk a dolog végére gyorsan. Aztán 15:43-kor megszületett a mi édes pici manócskánk, akinek hosszú hezitálás után a Domonkos Bulcsú nevet adtuk. Huh, azért most nem bírnám még egyszer végigcsinálni, kell hozzá az a lelkivilág, hogy az ember érezze ott a pocijában azt a Valakit, akiért érdemes ennyit küzdeni...