Az előző hónapban elsajátított mozgáselemek kapukat nyitottak meg Domi előtt és kapukat zártak be anya előtt. :-) Azt gondoltam, hogy annál kevesebb időm, mint amennyi volt a szoptatás (fejés) időszakában, nem lehet, de rá kellett jönnöm, hogy mégis: egy pillanatra nem merem szem elől veszíteni Domit, mert eddig akárhányszor magára hagytam, csak egy pillanatra is, mindig történt valami. Nem nagy dolgok, de elég ahhoz, hogy mindig azzal szembesüljek: ha Domi ébren van és velem van, akkor muszáj csak rá figyelni minden pillanatban, nem lehet mellette netezni, telefonálni, hátat fordítani, mert önveszélyes. Ha valami intéznivaló van, vinni kell magammal. Egyetlen eszköz, ahová most még be tudom tenni kis időre, az a bébikomp. De néha abban is úgy ugrál, meg hajolgat, hogy a szívbaj kerülget, hogy nem fog -e kiesni belőle.... Ha beteszem a járókába, rögtön felpattan és mászna  kifelé, amit ugyan még nem tud, csak félek, hogy nyom egy fejest és isten őrizz mégegyszer mostanában kórházba menni holmi fejsérülések miatt.

Ha leteszem a földre, akkor vagy eltrappol valamerre, és mehetek utána, vagy feláll valamibe kapaszkodva és akkor leshetem, hogy mikor dől el és üti meg magát. Bár szerencsére már megtanult leülni ügyesen, és már viszonylag stabilan áll, ha kapaszkodik, de azért még így is egy pillanat alatt úgy el tud borulni, hogy hiába vannak jó reflexeim, esélyem sincs elkapni. Úgyhogy mindig a nyomában kell, hogy legyek.

Szóval a felülés - mászás - felállás ugye hatalmas fejlődés egy ilyen gyerek életében, főleg hogy Domi ezt kb. 2 hét alatt produkálta, és ahhoz képest, hogy előtte hónapokig csak feküdni tudott, hát ez most hatalmas élmény és óriási távlatokat nyújt az én a világ megismerésére kiéhezett kíváncsi gyermekemnek. Mert ugye eddig is érdeklődő volt, állandóan vitette magát és nézelődött, de most más szemszögből lehet megközelíteni a dolgokat és főleg hogy nem kell anyai-apai segítség hozzá. Vagyis nem mindig.

Domikám állandó mozgásban van és fáradhatatlannak tűnik, ami persze azért nem igaz szó szerint, mert napközben alszik 2-3 órát

és éjjel is alszik 10-12-t, de az ébren töltött időszak az fel van pörgetve. Nem is tudom, hogy van ennyi energia egy ilyen pici gyerekben, én biztos jobban elfáradok, mint ő. Na jó, hiszen én cipelem őt és nem ő engem. Ő csak irányít, de azt kegyetlenül. Domikám olyan mint egy botkormány, ha a kezünkben van. Meglát valamit és addig nem nyugszik, amíg a dolog közelébe nem kerül és azt közelről meg nem nézheti vagy meg nem foghatja, le nem verheti, stb. Ez azt jelenti, hogy abba az irányba dől, amerre menni akar és ezt olyan erővel teszi, hogy képtelen az ember más irányba menni. De ha mégis megpróbálom, akkor jön a hiszti: befeszít és ordít. Próbálj csak meg mást csinálni, mint amit ő akar. Aha, persze. Inkább enged az ember, persze nem mindig, mert van amikor nem lehet, de ha arról van szó, hogy a gyerek meg akarja ismerni a dolgokat, hát minek korlátozzuk benne. Szóval ő remek irányító, nem csak fizikailag, hanem pszichikailag is. :-) Félek is, hogy nem lesz jó vége, és valahol muszáj lesz korlátot szabni az akaratosságnak.

Mindenesetre olyan pillanat nincs, amikor Domi ne szeretne valamit megnézni. Valamit valahol tuti mindig kiszúr. És akkor oda irányítja az embert és nyög hozzá, hogy ő most lát valamit, menjünk nézzük meg. Aztán persze sokszor előfordul, hogy odamegyünk és ő maga sem tudja eldönteni, hogy igazából mire is kíváncsi, de akkor sem lehet elmozdítani onnan. Persze vannak kedvenc dolgok, amit muszáj minden nap és naponta 5-10x megnézni, mint pl. az ikea-s forgatható fényképtartó, ahol a fotókon persze Domi van.

Domikám ugyanis nagyon szereti magát nézegetni a tükörben, fényképeken, mindenhol. Például legújabb szokása, hogy a "ki van a tükörben?" kérdésre vigyorog magára, mint a vadalma (ez eddig is szokása volt) és odabújik a saját tükörképéhez. De ha meglátja magát a telefonon vagy a laptopon, akkor is nagy az öröm.

Domi még mindig imád az ablakban ücsörögni és kifelé nézelődni. Tegnap például egy órán át ült az ablakban a dolgozószobában és tök jól el volt, még azt is megengedte, hogy levágjam a körmét (manikür-pedikür), kipucoljam a fülét és levágjam a haját. Ezt ugyanis máshol, pl. a pelenkázón nem engedné. De mostanában akedvenc tartózkodási helye a konyha lett, azon belül is a konyhapult, ahonnan szintén jól lehet szemlélődni az utcára és a kutyákra.

Imád a konyhapulton ücsörögni, felfedezni mindent, ami a keze ügyébe kerül.

A konyhafiókok és szekrények is nagyon sok újdonságot tartalmaznak, amiket muszáj kirámolni.

Anyának meg muszáj minden pillanatban sasolni, hogy mi kerül a földre és mikor csípi oda Domi ujját.

A konyhapulton remekül lehet segíteni apának és anyának a kávéfőzésben, narancsfacsarásban, reggeli készítésben.

Domikám teljesen rákattant a citrom, mandarin, banán és narancsevésre.

Ha meglát egy narancsot, teljesen beizgul és egyszerűen zabálja.

Hasonlóan sikere van a piros pöttyösnek és a májkrémes kenyérnek, na és a csokinak, kakaónak. Csupa-csupa olyan dolog, amit a gyerek elvileg nem ehetne, de apa mindent megkóstoltat, hiába minden tiltakozásom. Jó, kakaóból és csokiból épp csak egy picit nyal, a májkrémes kenyeret is csak kicsit megnyalogatja, szóval nem vészes, de a múltkor a védőnénink elég nagy szemeket meresztett, mikor meghallotta, hogy a gyerek a piros aranyas kenyeret imádja (persze azt is csak nyalakodás szinten). Azóta apa le van tiltva a piros aranyról…

Domit mostanában elég nehéz bealtatni, annyira felpörög esténként. Ahhoz képest, hogy pár héttel ezelőtt még este 8-9 között le lehetett fektetni, mostanában 10 óra előtt nem bírjuk bealtatni. Ma este is még 11-kor kergettem az ágyon, hogy rá tudjam csatolni a pelenkát, meg ráadni a ruhát és ő persze vigyorogva meg kacagva élvezkedett, hogy anya képtelen egyedül megbirkózni vele, szaladgált (=őrületes tempóban mászott) fel egy szál semmiben az ágyneműre, az ágytámlára és próbált felmászni a falra. A dolog nagyon vicces volt, Domi  halál édes, anya pedig hulla fáradt. J